2018. május 17., csütörtök

Joey Dunlop

Filmajánló! Ha jól emlékszem, akkor volt már itt szó a Man TT-ről, meg egy dokumentumfilmről, ami a TT-celeb Guy Martinnal a fókuszban mutatja be a hírhedt verseny atmoszféráját. Tegnap viszont sikerült véletlenül belebotlanom a “Joey: the man, who conquered the TT” című szintén dokumentumfilmbe. (Lehet, hogy nem véletlenül, mert jövő szombaton kezdődik a TT…)

Aki nem tudná: Joey Dunlop tartja a Man TT trófeák rekordját 26 győzelemmel. Azok közül, akik még élnek, John McGuinness van hozzá a legközelebb: neki 23 van, de valószínűleg ez így is marad, mert McGuinness is 46 éves már, és tavaly csúnyán összetörte magát egy motorhiba miatt. Csak az érdekesség kedvéért: most olvasom, hogy egy “csont-növesztő” keret van a lábán, aminek egy villáskulccsal mindig utána kell húzni, hogy pont 1 milliméter legyen a távolság a törött sípcsont két vége között. Így a a test utána tud menni a hiányzó 5 centi csontnak, amit a műtétkor ki kellett szedni. (Gondolom, hogy péppé törte. Egyébként e mellett még csigolyákat, meg néhány bordát is hazavágott...)

A még aktív versenyzők közül Ian Hutchinsonnak van 16 (de neki már gyakorlatilag nincs jobb bokája), és Michael Dunlopnak szintén 16. Ő egyébként Joey unokaöccse, és még csak 29 éves, tehát belőle még akármi is lehet. Sajnos viszont ő ritka tenyérbe mászó figura; gyakorlatilag mindenki utálja…

Szóval a film Joeyról szól. Ő a 70-es, 80-as, és 90-es évek bajnoka volt. A filmben el is hangzik: ez volt a motorversenyzés aranykora. Az a kor, amelyben a motorok teljesítménye robbanás-szerűen elszaladt úgy, hogy minden egyéb paraméterük szinte változatlan maradt. Ez a tendencia gyakorlatilag sár-nehéz, fékezhetetlen, és irányíthatatlan segg-rakétákat eredményezett. Akinek volt szerencséje vezetni a 80-as években gyártott japán motort, annak nagyjából van elképzelése erről; nekem még meg is van az a CB 750-es Hondám, ami a második igazán NAGY motorom volt. Egészen ijesztő élmény egy modern motorhoz képest; soha nem mertem igazán odahúzni neki. (A nagy, nehéz motorokat könnyebb tiszteletben tartani; mivel általában ilyenjeim voltak, ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy még élek...)

Joey Dunlop ilyen motorokon nőtt fel, henkölte őket, és vált legendává. Akkor, amikor még férfiak versenyeztek a motorokkal, nem ilyen nyálas kis buzik, mint ma, amikor gyakorlatilag videójátékot játszanak a versenypályán - és ezért valakik kitömik a zsebüket pénzzel. (Lásd: Lorenzo, Marquez, Pedrosa, stb.) Ez az a kor, amikor a fogyasztói, szolgáltatás-alapú társadalom még nem létezett; aki a világ szerencsésebbik felén született, az vehetett egy motort, megreszelhette, és ha elég ügyes volt, akkor kiment a TT-re, és jól elpicsázta vele a többieket. Joe Dunlop ennek a semmiből jött, understatement megszállottnak az archetípusa – és tulajdonképpen utolsó mohikánja - volt. Egy hobo, aki nem járt fodrászhoz, nem borotválkozott, nem is nagyon beszélt, csak szívta a cigit, és baszkurálta a retkes motorját. Semmi más nem érdekele, csak a motor, meg a versenyzés. Nem érdekelte a hírnév, a népszerűség, meg a dicsőség. Csak kiment, és az olajos, sittes motorjával lealázta a mezőnyt. Azért, mert élvezte.

Többet nem spoilerezek el; nézze meg a filmet mindenki, akinek kimaradt. A még élő csapat- és versenytársak emlékeiből, meg archív felvételekből építkezik a film; nekem nagyon bejött. (A még fiatal McGuinness az egyik riport-alany…)

Többen is elmondják benne, hogy a motor kábítószer...

Csukló

Tegnap levették a gipszet a karomról. A doki, aki a műtét előtt mutogatta nekem a röntgenképet, de akit azóta nem láttam, most megjelent, és gyanúsan széles mosollyal üdvözölt. Elmondta, hogy a műtét végülis sikerült, és 3(!) titán-lemezt raktak a karomba. Jópofiztunk egyet; elmondtam, hogy természetesen megint motorra fogok ülni. Ő elmondta, hogy akkor most kapok egy “splint”-et, ami gyakorlatilag olyan, mint egy gipsz, csak levehető, hogy meg lehessen kezdeni a gyógytornát. (Itt jegyezném meg, hogy a “gyógytorna” szónál aljasabb magyar kifejezés szerintem nem létezik: undorító, hogy pont azt a tevékenységet, ami sziklánál is szilárdabb jellemet kíván a magyar nyelv egy ilyen lesajnáló, szánalmas felhanggal látta el. Én biztos, hogy inkább a “kínterápia” elnevezést választottam volna…) A csontok most már nagyjából összeforrtak; jó lesz az; 6 hónap alatt helyre is áll a csuklóm. Fáradjak tehát át a gyógytornászhoz; ő majd eligazít, meg csinál nekem egy splint-et.

Ránéztem a szkander-állásban otthagyott karomra; próbáltam parancsokat indítani fejből, hogy mit csináljon… Syntax Error… Ennyi? Akkor ez most így készen van??? 3 lemez? 6 hónap?!?

Lassan eljutott az agyamig, hogy mit hallottam. Nyilván nem fogják a szemedbe mondani, hogy akkor ezt a csuklót az életed hátralevő részére megbaszhatod…

Még Anna, aki annak idején Aucklandben az összedrótozott könyökömet gyilkolta - szinte tökéletesre - mesélte, hogy angoléknál nem szokták nagyon erőltetni a gyógytornászok a gyógytornát. Megmondják, hogy milyen gyakorlatokat csináljál otthon magad; egy hónap múlva behívnak, hogy újra leméricskéljék a szögeket, azt csá. Ha te nem vagy elég elszánt, akkor ő minek strapálja magát? Sőt: már az elején megkérdezik, hogy “mit vársz a gyógytornától?” A válaszból maguknak leszűrik, hogy ki mennyire akar meggyógyulni…

Behív a gyógytornász. Dagi kis ázsiai csaj.
- Hogy van? Mi történt a csuklójával?
- Motorbaleset.
- Mire számít a gyógytornától? Gondolom, hogy csodára nem…?
- (A jó kurva anyádra!!!) Maga mit tekint csodának?

Kitöltet velem valami faszomöccse tesztet, amin be kell karikázni, hogy 1-től 5-ig megnnyire nem tudom ezt és ezt csinálni. Semmit nem tudok csinálni, bazmeg; most vettétek le a karomról a gipszet: eddig azt sem láttam, hogy van -e valami alatta…!!! És még volt a szobában rajta kívül három ilyen semmirekellő, fontoskodó kis luvnya – akiket az én adómból fizet a hör medzsöszti.

Ma bementem az irodába, hogy végre elkezdjek egy kis pénzt is termelni. A kollegák örülnek nekem (mondjuk nem mindegyik…) Dumálgatunk; nyilván nem fogok az első napon semmi érdemlegeset csinálni. Pradeep is motoros (volt); ő is szétkúrta a csuklóját. Neki ugyan csak két lemeze van, de az ő műtétjét alaposan elbaszták… Mutatja, hogy egy második, korrekciós műtét után mennyire hajlik minden irányban. Nem nagyon.

Jaime focizás közben törte a csuklóját. Neki egy lemeze van. Az se lett százas, de szerinte lehet ezzel élni. Végülis a csukló talán a leginkább nélkülözhető ízület a testben; jól jártam, hogy az ujjaim legalább rendben vannak.

Végülis tényleg: ha választani kellene, hogy melyik ízületedet verje tönkre kalapáccsal egy pszichopata guantanamói jenki-árja vallatótiszt, akkor mit választanál? Igen; a bal csuklót legyen szíves!

Lehetne ennél szarabb is...

2018. május 8., kedd

Miért?

Miért nem veszel inkább egy jó autót, fiam?

Miért mennek mint az állat???

Miért viszik a bőrüket a vásárra, és törik magukat rommá?


Nem érted, mi? Hadd kérdezzek valamit én is. Jöttél már ki nagy gázon a kanyarból lapjára rakott motorral? Állt már fel az összes szőrszál a libabőrös karodon, ahogy kinyílt a torka ezer köbcentinek? Érezted már a centrifugális erőt? Érezted a kéjt? Voltál már egy test a két mázsa-valamennyi acéllal? Voltál már a gázmarkolat? Voltál már központi rugó, és lengővilla, ami rápasszírozza a kereket az útra? Voltál hátsó gumi, ami foggal-körömmel kapaszkodik az aszfaltba, miközben a másik kézzel kinyúlva beint a fizika törvényeinek, és röhögve arcon köpi őket?

Nem?

Lőttél már heroint? Nem? De tudod, hogy a dzsanki miért nyomta be a hernyót MÁSODSZOR?

Nem?

Akkor mást kérdezek. Nevettél gurgulázva, amikor apád kétéves korodban ringlispírt játszott veled?

Na ezért.

2018. május 7., hétfő

2018. május 6., vasárnap

Wales utoljára...

A mentő 15 perc alatt kiér. A yardok még gyorsabban... Nem kell nekik kétszer elmagyarázni, hogy mi történt; nem én vagyok az első, aki itt összekaristolja a nemzeti park fűcsomóit - és nem is az utolsó... A motor kiütött a helyéről egy akkora darab sziklát, amit négyen sem tudtunk volna megmozdítani; ha én találom el, akkor most nem írnék itt lófaszt se.

A dráma ellenére próbálok fegyelmeztetten semmit sem csinálni - ha már egyszer így hirtelen munkát generáltam vagy 25 embernek... A rendőrök mondják, hogy nem jelentenek fel, mert látják, hogy van elég bajom anélkül is. Szerencsére ekkor még rajtam kívül nem tudhatja senki, hogy a gerincem nem tört, és sokkal szánalmasabban festek, mint amit az állapotom indokol. A motor is atomjaira hullott; biztos, hogy az is rátesz egy lapáttal az első benyomásra.

A mentősöket hagyom, hogy levágjanak rólam mindent, és kézből-kézbe adják a bukóból kivett fejemet, meg merevítsék. Közben kimegy belőlem az adrenalin; a lábszáram már mocskosul fáj. Bevisznek Swansea-ba; az ötvenes mentős fazon elmeséli, hogy neki is volt egy Triumph-ja, de aztán inkább eladta, mert túl sok mindent látott a melóban...

Mikiéknek elmegy a délután hátra levő része azzal, hogy megtalálják az aznapi szállást; felvegyék az autót, meg összekanalazzák a roncsot. Én hátradőlhetek...

A kórházban rögtön meg akarnak műteni, de aztán meggondolják magukat, és csak másnap kerül rám sor. Majd kapok egy rudat a sípcsontba, amivel állítólag rögtön járhatok.

Az első két-három nap arra gondolok, hogy lehetne szarabb is. Persze ez majdnem mindig így van; bármikor, amikor az életben úgy gondoltam, hogy most már tényleg itt az ideje sajnálni magamat, mindig bebizonyosodott, hogy annál simán lehet még szarabb - úgyhogy megtanultam óvatosan bánni ezzel...

Mégis nehéz az első pár éjszaka. Ilyen közel még nem éreztem magam ahhoz, ahogyan én a Pokolt elképzelem. Emberi roncsok vesznek körül. A szomszéd kórteremből nagyjából félóránként valaki hangosan elenged egy halálhörgést; minden bizonnyal éppen maga a Sátán tol fel S.K. egy izzó piszkavasat a seggébe. Mellettem egy félhülye fazon fekszik; csípő-protézisre vár. Szemben egy kivarrt rocker-arc felpolcolt lábbal; még benne van a legtöbb élet - két hete várja, hogy az endurózással csont-péppé zúzott bokáját végre megműtse valaki. Én sem vagyok a toppon; pár nap alatt sebesre és kiütésesre fekszem a hátamat, meg a seggem. Más pozícióba nem tudok helyezkedni, mert a legapróbb mozdulat is úgy fáj, hogy majd beszarok. Mi lenne, ha a törött végtagokon kívül nem csak zúzódásaim vannak, hanem mondjuk bordákat török, vagy kulcscsontot??? Minden egyes hugyozás így is percekig tartó kín, mert a pisa-palackhoz előbb meg kell dönteni a motoros ágytámlát, aztán ülő helyzetbe húzódzkodni. És még akkor sem tudja úgy elengedni az ember, ahogyan szeretné...

Éppen, amikor majdnem elaludnék, a sarokban levő szenilis, süket öreg hívja a nővért. Végig kell hallgatnom a dokit, ahogy elmagyarázza, hogyan fogják beletolni a katétert... Apró nyöszörgés után kész vannak, de az öreg tizenöt percen belül elfelejti, és újra hívja a nővért... Aztán megint...

A csuklómat is műteni kellene, de a hetente egyszer beugró kéz-sebész programjából at utolsó pillanatban húznak ki. Következő csütörtököt ígérik... Én már sikítva menekülnék: Csabit kérem meg, hogy hozzon haza. Megszenvedem az utat, de addigra már látványos javulást mutatok: inkább felmászom a kurva lépcsőn is, hogy a gyógytornász is áldását adja az elbocsátásomra. Azóta már két napja állva pisálok, mert a lábamban levő rúd tényleg terhelhető...

Hétvége van. Londonban még hétfőn-kedden harcolok egy kicsit, hogy felvegyenek valami kórházba, de végül valaki ránéz a csukló-röntgenemre, és azonnal beír a műtéti lista elejére, mert éppen van egy szabad ágy. Nekem is mutatja a röntgent; 17-ig számolja rajta a törött darabokat. Másnap meg is műtenek; elég komoly lakatos-munkát vázol fel nekem a sebész: gyakorlatilag egy alaplemezre felcsavaroznak mindent, amit még lehet, meg ami esetleg a röntgenen még nem is látszik... Az altatáson kívül kapok még valami nagyon bika helyi érzéstelenítésnek szánt ideg-blokkoló cuccot is, amitől egy teljes napra lebénul az alkarom. Ettől még ugyan baszottul fáj, mert megint nem tudok két napig aludni utána, de gondolom, hogy a vödör-szám belém nyomott morfium, metadon, kodein, meg paracetamol mellé még kellett ez is. Furcsa élmény, amikor az ember csak egy pillanatra tud elaludni, mert rögtön fejbe bassza a saját, állványból kieső, élettelen alkarja...

De ma éjjel végre először úgy aludtam, hogy tudom, hogy innentől jobb lesz. Londonba végre beköszöntött a tavasz. Pár hete még örültem volna ennek. Most meg baszhatom...

2018. május 4., péntek

A taknyolás margójára

Megnéztem a videót vagy harmincszor (Igen; van videó, mert a Robi fején volt kamera...!) Az látszik rajta, ami végülis történt: egy szerencsétlen balfasz benézi a kanyart, és csúnyán pofára esik. Robi meg a Miki mondták, hogy szerintük kiadta volna, ha nem fékezek bele. Így utólag látom, hogy tényleg igazuk van: ha kitágítom az ívet, és belesimítok a hátsó fékkel, akkor a szemközti sávban simán kikerülhettem volna a megsüllyedt részt...

Sajnos viszont akkor, amikor egyszerre vettem észre az úthibát, ÉS azt, hogy még mindig nem látok bele a kanyarba, akkor egy pillanatra bepánikoltam, és ESZEMBE SEM JUTOTT, hogy a gázt tartva vakon átmenjek a jobb oldalra azt remélve, hogy nem jön semmi szembe. Elég komoly megrázkódtatás volt felismerni, hogy a brilliáns körmemotorozás-kifékezés után felfűzött Tökéletes Kanyar helyett jó eséllyel egy ordenáré zakó lesz a jussom...

Most nem jött semmi szembe, de nekem az a századmásodperc, ami alatt dönteni kellett egyszerűen nem volt elég arra, hogy elengedjem a mentális blokkot, miszerint ha nem látsz bele, akkor a szemközti sáv TABU... Elég rémtörténetet hallottam kamionok orrára molylepkeként felkenődö motorosokról, hogy ettől fossak. Meg ugye volt az a videó a srácról pár éve, aki a Mecsekben pont így ölt meg egy másik motorost, míg ő túlélte...

Egy szó mint száz: elég sok mindent basztam el: így jár az, aki nem hagy magának időt, meg helyet a váratlan helyzetekre...

2018. május 1., kedd

In da Wales I.

Idén van harmincadik éve (számmal ki sem merem írni...), hogy találkoztam a Motorral. Simán átsiklottam volna efelett a jelentéktelen évforduló felett, ha nem történik valami, ami nem vesz rá az igen hosszas gondolkodásra.

OK. Most megálltam. Fekszem a földön. Húbazmeg; nem kapok levegőt...

Szóval elmentünk Wales-be motorozni. Eredetileg Spanyolba akartunk, de valahogy nem akart semmi sikerülni. Kompjegy-foglalás után derült ki, hogy Északnyugat-Spanyolország ugyan gyönyörű, de áprilisban elég szar az időjárás. A környéket (Asztúria, Cantabria, Baszkföld) “Spanyol Svájcnak” hívják – azért mert annyira zöld, és dombos-hegyes. Nyolc év Új-Zéland, meg öt év Anglia alatt megtanulja az ember, hogy valahol mitől zöld a fű… (Nem; nem azért mert a szomszéd kertjében van… A helyes megfejtést A4-es lapra írva, beborítékolva kibaszhatjátok a kukába...)

Krhhhöőőőőőő… Na végre: OXIGÉN!!! Akkor veszek egy nagy levegőt, és inkább kiköpöm a sarat, meg a füvet…

Az elméletem az volt, hogy tavaly is csak májusban lehetett elkezdeni motorozni (Magyarországon), mert ahova én megyek, ott mindig éppen akkor van 3-5 fokkal hidegebb, mint általában. Vagy az évszázad vihara, vagy az azt követő áradás... NODE!!! Ha ez a mediterrán medence, akkor már más a gyerek fekvése; nyilván Spanyolországban még én sem tudok olyan durva ítéletidőt hozni, ami lehetetlenné tenné a motoros túrázást… Szóval megvettem a Dover-Calais kompjegyet (autó, utánfutóval - amin 3 motor van), majd UTÁNA gugliztam egyet, hogy mire lehet számítani Észak-Spanyolban időjárás tekintetében. Nyilván más nem megy ilyenkor Spanyolba, tehát olcsó szállás lesz szarásig; az annyira nem aggasztott… Április 18-26-ig belecsapunk a lecsóba – valahol az Ibériai-félszigeten!

Az első - nem vegetatív - gondolat: Mit csináltál, te szerencsétlen?!? - Hát valamit nagyon elbasztam… De az, hogy mit, most valószínűleg nem annyira fontos. Mi is fontos most...? Ismerős a szitu, és még tudom is, hogy ilyenkor mitől kell félni...

Két hétig csüngtem minden nap a közép-távú időjárás-jelentésen. Kész volt az alternatív útvonal: kelet-Franciaországban egy nap csapatás a festői Ardéche, és Cévennes nemzeti parkokban, aztán felpakolunk, és leautózunk a Pireneusokig. Azt 4-5 nap alatt megkerüljük - mindig a hosszabb, kanyargósabb utakon haladva. Végül vissza az autóba-utánfutóra, és nyugat Franciaországon keresztül autózunk fel. Bordeaux-ban megállunk az utolsó éjszaka, és jól berúgunk. Betárazunk bort, meg sajtot, aztán kényelmesen hazajövünk.

Nézzük csak… A lábujjaimat érzem, és még mozgatni is tudom őket. Valószínűleg megint viszonylag olcsón megúsztam…?

Az indulás előtti héten egész Spanyolország-szerte havazott. A hét elején Galíciában (bal felső csücsök), aztán a Pireneusok környékén (Zaragoza: kb. 20 centi.) A Sierra Nevadában FÉL MÉTER! Onnan AFRIKA 200 KM-RE VAN, BAZMEG...!!! Feladtam…
Eközben a brit szigetekre hőhullámot jósolt a meteorológia. Londonban 27 fok igérkezett. Wales-re 18-22 fokig terjedt a kilátás; négy napig eső nélkül. Nyilván ismerni kell a wales-i klímát, hogy valaki felfogja ennek a jelentőségét, de legyen elég annyi, hogy Wales-ben zsinórban négy eső-mentes napnak annyi az esélye, mint az április-közepi sűrű havazásnak dél-Spanyolországban...

Érkezik Robi és Gyula kiabálva: "Szólalj meg baszki, de ne mozdulj!!!" Ordítanak, mint a sakál, tehát valószínűleg kívülről sokkal durvábban nézett ki a perec, mint átélve… "Jól van; élek még!!!"

Elengedtük a komp-jegyet... A srácoknak ez volt az első több napos túrájuk - valószínűleg sok is lett volna 9 nap – kétszer 1000 km autózással. Meg aztán én is vén fasz vagyok már - fárasztó egy ilyen túra…
Szóval Wales-ben foglaltam szállást 3 helyen. Londonhoz legközelebb tulajdonképpen ott vannak igazi hegyek. Sokkal kényelmesebb volt ez így – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg soha többet nem lett volna egy komplett túrányi jó idő arra… És egyikünk sem járt még ott.

Akkor leltár... Kicsit fáj a bal lábszáram. Lenézek; próbálom emelni. A láb jön, de a lábfej lefittyed: marad a jobb lábamon, ahol megállt. Akkor a sípcsont, meg valószínűleg a szárkapocscsont is ment a levesbe. Még mozgatásra sem fáj nagyon, tehát még tart a véremben az adrenalin. A bal alkarom is sajog, de eléggé lent; valószínűleg a csuklóm kuka. Mi van még? Máshol nem is nagyon fáj. Jobb lenne mondjuk nem a mellkasom alá szorult jobb karomon feküdni, ha már ilyen kemény, és domború a szikla, amin megálltam, de hát ez van. A jobb karom pedig mozog is, meg fájdalom-mentes is, úgyhogy inkább ennek örülök.

Sok szót nem nagyon érdemes Wales-re vesztegetni; nézni kell azt, és befogadni. Fasza kis túra volt. Egy csepp eső sem ért minket. A szállásadóink igazi, kedves, egyszerű vidéki emberkék voltak. A táj pixelre pontosan olyan volt, mintha Zélandon lettem volna. Egyszer meg is kellett ráznom magam, hogy visszaessek a jelenbe, mert néhány másodpercig ott voltam Helensville-nél, a 16-os úton, és a farmok között kanyarogtam a tehénszar-illatban…
Mégis, valahogy az egész túra alatt volt bennem egy kettős érzés. Egyrészt kezdem már élvezni a krúzolós-tájnézős motorozást, ami jó – ez is egy keresztmetszete annak az univerzumnak, amiről a motorozás szól. Tudjátok: ez az “A Zen, és a motorkerékpár-ápolás művészete”-világ.
Ugyanakkor volt egy kis hiányérzetem, mert majdnem mindenhol el lehetett fordulni 80 mérföldes tempóban, gáz-elvétel nélkül. Uncsi. A Raptornak ez nem volt elég. És nekem sem… Előre dőlve ülök a nyeregben; a fejem a tank felett. Ilyen pozícióban nem krúzoni indul az ember…
Utolsó nap hozzánk csapódott Gyula, aki Cardiffban lakik, mert a FB-n látta, hogy merre járunk, és ránk írt. Megbeszéltük, hogy hol futunk össze, majd – mivel ő nem ismerte a Black Mountain-t átszelő 4069-es utat, amit mi első nap toltunk le, ezért megegyeztünk, hogy felmegyünk oda még egyet csapatni. Ez az út volt az, amin 5-6 hónap után először végre elkezdett pezsegni a vérem. Gyönyörű, közepes tempójú kanyarok; néhol 3-at, 4-et is belátni egymás után, mert kopárak a hegyek, és csak a fű van, meg az aszfaltcsík…

Akkor mostantól 6 hét, míg a csontok összeforrnak, aztán kezdhetek vért hugyozni a gyógytornával. Ergo hazavágtam a nyaram nagy részét, amit most lábadozásra kell majd fordítanom… Sírni tudnék…

Leérünk Brynamman-ig. Onnan visszafordulunk, mert úgy beszéltük, hogy csinálunk még egy oda-visszát a hegyen. Hátul megyek; épp akkor érek le, amikor a többiek megfordulnak. Megfordulok én is. Miki előtt indulok el, mert ő még egy kicsit tekergeti a Gixxert a sárban, és elszortírozza a sódert...
Felmegyek az aszfaltra. Pár kanyar alatt letisztul a sáros gumi. Utolérem Gyulát; elmegyek mellette egy jobbosban. Kijövet van egy kis aszfalt-egyenetlenség; érzem hogy megúszik a segge, de nem veszem el a gázt amatőr módon; a Raptor futóműve gyönyörűen elsimítja egy kis kígyózás kíséretében. Pár kanyar múlva utolérem Robit. Kurvára húzza neki; nem tudok elmenni mellette legalább 5-6 kanyarig. Mennék nagyon; kinézem a következőt. Enyhe balos; majdnem kopp-gázon kívülről kezdve az ívet jó lesz, mert látom, hogy ő már fékez. Én gázt adok, borítom a motort az ívre. Akkor veszem észre a 2-3 méter hosszan megsüllyedt aszfaltot a kanyar közepén – ahogy alámosta a víz… Picsába…

Ha gázon, lapon hagyom a motort, akkor az aszfalt-süllyedésből felpattanva jó eséllyel a szemközti sáv túlsó szélén fog a gumi újra utat, aztán vagy lesz elég hely, hogy összeszedjem, vagy nem… És ez még a jobbik eset, mert lehet, hogy meg sem tapad, és low-side hagyom el a motor után az úttestet kb. 160-nal. Vagy – ami még rosszabb – high-side kilő a motor a picsába, miután megtalálta a tapadást a gumi. Ebben az esetben is 160-nal – be kell látni, hogy ez nem predesztinálja a motorost hosszú, kandalló előtt, boldogságban eltöltött öreg évekre…

Kiveszem az ívről, és belefékezek kézzel-lábbal. Hátha még később vissza tudom rakni az ívre??? (Jó lenne egy ABS, bassza meg…!) Blokkol a hátsó kerék. Vagy elengedem, vagy nem, amíg a motor beleesik a szintkülönbségbe... Már a felezővonalon vagyok, amikor újra blokkolom a hátsót. Úszik előre. Ellenkormányzok, és próbálok salakmotoros-módra ívet találni. Hát ez így elég esélytelen… Nem tudom mire számítok, amikor elveszem a féket… Megtapad; high-side. Fasz tudja; csúnya lesz, de legalább lefékeztem 80 körülre. Repülök tovább...