2013. február 24., vasárnap

Ékszer

Még mielőtt betettem volna a lábam ebbe az országba, már határozott elképzelésem volt arról, hogy milyen autót akarok itt venni. Először megfogant bennem a gondolat, hogy Angliában angol autót venni a legolcsóbb, és "minél kövérebb lúd"-alapon végre lehetne egy Jaguárom. Az X300-asra kattantam rá - egyszerűen azért, ahogyan kinéz, meg azért is, mert némi utána-olvasás feltárta, hogy ez az egyik legkevésbé szar modell a gyár történelmében.



Az áruk volt az utolsó igen kívánatos tulajdonságuk. Bármennyire is vonzódom azonban a bontásra érett járművekhez, némi vívódás után mégis elvetettem az ötletet. (Ha odáig süllyednék, hogy egy angolok által gyártott kocsival büntessem magam, akkor már tényleg magamat is szembe köpném...)

Aztán sokáig úgy voltam vele, hogy itt is veszek egy Mazda roadstert. Az már Aucklandben is bevált, és imádtam. Túrtam sokáig a netet, de pont olyat, amilyet szerettem volna, nem találtam. Igazából túl sok ilyen van itt eladó, és elhatároztam, hogy csak olyat vennék meg, ami majdnem minden ponton egyezik az igényeimmel. A rusnya könnyűfém-felnik pedig mindegyiktől elvették a kedvemet. (Akkora állat azért nem vagyok, hogy önként extra pénzt adjak ki alufelnikre...)

Már éppen kezdtem unni az Autotrader-t, amikor egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve végigfutottam a márka-listát tartalmazó drop-down boxon. Lexus. Hmmm. Ilyenem még nem volt. Ha nem is annyira truváj, mint egy Jaguár, azért ez már nem Opel Astra-kategória. Milyen típusok vannak ebből? "IS": kb. 900 darab. A többi típusból pedig összesen ugyanennyi. Mi az az IS? És vajon lehet -e kapni egyet egy tál bableves áráért? Megnyomtam a "Search"-gombot. Kijöttek a találatok, amiken egy egészen ismerős autó vigyorgott. Később megnéztem a többi Lexus-modellt is, de ez nézett ki a legjobban.

Rágugliztam. Az autóbuzik "bébi-Lexus" néven emlegetik. A szánalmas hátsó lámpákat leszámítva egészen jól is néz ki. Folytattam a kutatómunkát, és egyre inkább megkívántam... Soros, 6-hengeres, két literes szívómotor. Nem túl kihegyezett (hogy a világból is kimenjen), de még a viszonylag nagy saját-tömeggel is elég tűrhetően lépeget, mert ráadásul már VVT-i, és 6 sebességes a váltója - jó rövid fokozatokkal. Jól hozzáférhető, hosszában elhelyezett motor, és a hozzá járó hátsókerék-meghajtás! Gyakorlatilag egy japán hármas BMW. Oldalról még a sziluettje is olyasmi. Az egyetlen lényegi különbséget abban látom, hogy a BMW-ket úgy tervezték, hogy elromoljanak, ezt meg nem... A kijelölt büdzsébe is belefér - tehát egy komolyabb új bicikli árából elérhető.

A típus egyébként tényleg úgy született, hogy a hármas bömösnek, meg a C-Mergának akart a Toyota versenytársat állítani. Fogta a belpiacos Toyota Altezzát (innen volt ismerős: Zéland tele van vele...), és belerakott minden értelmetlen, parasztvakító szarságot. Olyasmiket, amiket Hobe csillogó szemekkel pipálgatna a megrendelő-lapon... :) A hűtőmaszkra meg raktak bekarikázott L-betűt az elektronpályák helyett, és kész is volt a "compact executive car". Műszakilag gyakorlatilag tökéletes lett a modell, de Európában valamiért mégsem lett túl népszerű. Egy igazi autóbuzi viszont mind a 10 ujját megnyalja utána, mert ezzel nem jár minden fantáziátlan kis lakótelepi hülyegyerek, mint a "tizenkettő-pont-egy-tucat" béemvémercikkel.

Persze ennyi elektronikát tartalmazó autót normális esetben nyilván bottal sem piszkálnék. Még mindig futkos a hátamon a hideg, amikor a hasonló kategóriájú Legend-del átélt kalandokra gondolok. Viszont az egy kb. 10 évvel idősebb autó volt, és ráadásul Honda... A neten olvasott tulajodonosi tartóstesztek szerint viszont a bébi-Lexusban SOHA SEMMI nem romlik el.

Mi sem kézenfekvőbb unalom-űző elfoglaltság egy londoni munkanélküli számára, mint az autóvásárlás, ezért úgy döntöttem, hogy megnézek egyet. Elmentem egy tesztkörre egy keveset futott, drága példánnyal. Egészen mellbe vágó élmény volt: olyan masszív minőség-érzetet sugárzott benne minden, amilyet még soha nem éreztem autón. (Itt nem csak a sajátjaimra gondolok; az nyilván nem sokat jelentene...) Azonnal eldőlt: kell egy ilyen.

Vadásztam egy jó darabig. Megnéztem pár véres torkú romhalmazt a kínálat aljáról. Aztán egyet, ami egy kicsivel drágább volt, és annyi szilikon volt rajta, mint Pamela Andersonon. Végül belőttem azt az ár-kategóriát, amiben már érdemes kutatni. Találtam is egy igéretes példányt Lutonban. A "kereskedés" egy térdig érő sárral feltöltött parkoló volt, ahol egy lepusztult bódéban három kreol bőrű fiatalember menedzselte a bizniszt. A helyiségben a cigifüstöt "Black & Decker" láncfűrésznél komolytalanabb szerszámmal képtelenség lett volna vágni. Mondta a bossz, hogy mindjárt hozzák a slusszkulcsot; én addig kimentem napozni. Megjött a kulcs. Megnéztem; kipróbáltam. Tettem egy gusztustalanul pofátlan ajánlatot, amit a főnök hárított azzal, hogy a kiírt árból már egy pennyt sem hajlandó engedni, mert ez egy jó autó. Elmentem, és még megnéztem a környéken egy kicsit szarabbat, jó sok szilikonnal egy kicsivel több pénzért. Abból is csak 50 fontot akartak engedni. Rövid fej-vakarás után elhatároztam, hogy visszamegyek a arabokhoz, és elviszem azt, mielőtt beleköt a sárba.

Bementem a bankba pénzért. Meglepetés: a HSBC fiókjában nem adják oda a saját számládon levő pénzedet, csak úgy, ha írsz MAGADNAK egy csekket, és úgy veszed fel a kp-t. Ha nincs csekk-füzeted, akkor hiába van nálad útlevél, vagy egyéb fényképes ID. Nem baj, hogy SZEMÉLYESEN állsz a pult előtt... Igazából ezt már Mike említette nekem korábban, de el is felejtettem, mert azt hittem, hogy ez kimondottan az ő tiszteletére rendezett, személyre szóló szívatás... De nem. Az a helyzet, hogy "THERE IS NO PROCEDURE", bazmeg!!! Az ATM-es készpénz-felvétel limitjét pedig csak telefonon tudod megváltoztatni; a fiókban személyesen NEM. Értem én, hogy a banki eljárások betanulására így akár papucsállatkákat is oda lehetne állítani a pult mögé, de azért húzzunk már meg valahol egy határvonalat...

Így tehát aznap is vonattal mentem haza. Szerencsére, mert este felraktak a netre egy újabb példányt. Gyanúsan kevés futott mérföld, és új évjárat (2001-es). Felhívtam, és mondtam a lett srácnak, aki árulta, hogy holnap elmegyek megnézni. Northamponba - ami nincs közel, de nem volt semmi sürgős dolgom... Megnéztem, és azonnal megvettem (ide már vittem a pénzt...). Még aznap este jött volna két másik vevő.

Nem én lennék a sztori hőse, ha nem lett volna az autónak valami rejtett hibája, ami már csak otthon jön elő... A célegyenesben voltam, amikor elkezdett villogni a "check engine"-lámpa, meg a "traction control" egyszerre, miközben egy-két henger leállt... Másnap reggel megpucoltam az akksi-sarukat, de attól sem lett jobb.

Most itt tartok. Némi guglizás után megrendeltem az Ebay-ről a megfelelő diagnosztikai kábelt, amivel a kocsit össze lehet kapcsolni egy laptoppal. Van ingyenesen letölthető szoftver, amivel a hibakódok kiolvashatók, kirajzolható a motor-karakterisztika, és minden pillanatnyi működési paraméter. (Williamsék, McLarenék, és Ferrariék bekaphatják...) Ha a végére tudok járni, akkor lesz egy hibátlan yuppie-autóm, amin már csak a gumikat kell kicserélni (a vezérműszíjban 10 ezer mérföld van). Még nem mertem megnézni, hogy mennyibe fájnak a 215-ös, 17 collos, peres gumik...

Folyt. köv.!!!

2013. február 21., csütörtök

Takeaway Country - Royal Dock Tandoori

Ugyan már elköltöztem, de azért a sorozat hátralevő részeit még leadom...

4. rész: The Royal Dock Tandoori Indian Balti House Takeaway

Kedvenc indiai helyem (ez az egy volt a környéken), ami igazából bangladesi. Talán ennek köszönhető, hogy az unalomig ismert curry-k mellett egészen kreatív a menüjük. A frissen sütött "naan" remek, és a máshol tipikusan 60-70% zsírt/olajat tartalmazó curry-kkel ellentétben itt minden fogás úgy laktató, hogy nem fekszi meg a gyomrot a következő jó 18-20 órára. Mondjuk egy adagot én így is kétszerre eszem meg, de ettől ráadásul csak nevetségesen olcsóvá is válik...

5 órakor nyit


Mivel a kaja kurvajó, és a konyhába alig lehet belátni az oda nyíló ajtón keresztül, ezért feleslegesnek is tartom firtatni az ott uralkodó higiéniai kondíciókat - pedig nincs kétségem afelől, hogy az FSA, a HPA, és egyéb tetszőleges releváns három-betűs intézmény szakemberei eddig ismeretlen vírus- és baktériumtörzsek százait tudnák izolálni a pult egyetlen négyzetcentijén. (Amíg ilyen helyek tömegesen működnek a városban, addig nem is igazán értem ezt a cirkuszt a lóhús körül.)

Erről jut eszembe: a srácok (a karosszériás, és a fényező arcok a legnagyobb spanjaim voltak a lágerben), akik egyébként nem túl nyitottak a nemzetközi ízekre (mondjuk az itteni felhozatal fényében ezért nem is nagyon tudom őket hibáztatni...) szavajárása volt az, hogy "bangladesi retkek". Igazából sehogyan sem sikerült velük közös nevezőre jutnom arról, hogy a különböző noodle-ök, és egyéb űrhajós-kosztok, amikkel ők próbálkoztak vacsora-tájt vajon mitől jobbak a bangladesi kajánál - de hát ők tudják... Én a Royal Dock Tandoori-t csippantom, és kész!

Értékelés: 4.7


Kicsit tartottam tőle, hogy az új kecó közelében nem lesz indiai takeaway, ezért gondoltam, hogy kipróbálom valamelyik boltban kapható előre gyártott curry-trutymót, amihez csak csirkemellet kell adni, és már kész is. Csináltam is egy chicken tikka masala rizottót. (Nem annak indult, de egy kicsit sok vizet öntöttem a rizsre...) Mivel kiderült, hogy egyrészt ez nem hozza az elvárt ízvilágot, másrészt az első séta alkalmával láttam, hogy itt a főutcán található 50 kajáldából kb. 30 indiai, ezért többet nem próbálkozom...

2013. február 18., hétfő

Új lakás

Az elmúlt két hét még mindig a lakás-keresés jegyében telt. Miután kiszabadultam a terráriumból, és átmenetileg megint Dóriék nappalijában találtam magam, már azt hittem, hogy sikerült lefixálnom a következő szállásomat a jól megszokott nyomornegyed szomszédos utcájában. A lakást egy nigériai srác bérelte a csajával; ezen kívül lakott mellettük egy magyar is. A szobát, ami csak rám várt egy angol hagyta volna maga mögött némi láb- és izomszag kíséretében. Ez egy hangyányival jobbnak tűnt, mint a másik, ahol sok brazil mellé cigiszagba költözhettem volna. Sajnos (szerencsére) az afrikai partnerrel zátonyra futottak a tárgyalások, mert annak ellenére, hogy iszonyú magabiztosan beszélt angolul, egy kibaszott szavát nem lehetett érteni. A számomra homályos bérleti kondíciókon kívül még az is közre játszott az egyeztetésre irányuló ismétlődő kísérletek megszakadásában, hogy a barátnő főzött valami botrányosan büdöset.

Ezek után megnéztem még egy helyet, ami néhány használt fecskendő szétszórása után simán szolgálhatott volna díszletként valami hollywoodi noár-múviban.

A megoldás kulcsa végül egy másik hirdetési portál volt (http://www.spareroom.co.uk/), ahol az oroszlán barlangjánál magasabb minőségű bérleti ingatlanokat is kínálnak viszonylag elérhető áron. Ezen találtam egy nagyon igéretes lakást, ahová két lengyel csaj mellé - az eddigiekhez képest laboratóriumhoz hasonlatos higiéniai körülmények közé - költözhettem volna, de onnan meg ők pattintottak le.

Aztán volt még egy kecó, ahol olaszok laktak, és a hátsó kertbe jártak cigizni, de azért az ajtót nyitva hagyták, hogy be tudják fújni a füstöt...

A nyerőt végül East Hamben találtam meg. (Három kontinens város- és utca-neveit szokva már-már elkönyveltem magamban, hogy az angol fantáziátlan nemzet, erre kiderül, hogy az őshaza szívében kerületeket Keleti és Nyugati Sonkának, illetve Ugatásnak kereszteltek...) Egy litván családocska (apa-anya-tinilány), és egy másik litván kiscsaj lakik a házban. A faszi valami építkezésen dolgozik, de egyébként ilyen Linux-geek, és másodállásban is gépeket buzerál. (Miután megtudta, hogy szakmabeli vagyok, "sh"- és "bash"-szkriptek mutogatásával kezdett zaklatni. Egyelőre hagytam, de majd holnap megmondom neki, hogy kurvára nem érdekel...) Egyébként nagyon kedves; ránézésre fát lehet hasogatni a hátán. Egy hét(!) kauciót kért, és úgy fizetem a bérleti díjat is, ahogy nekem tetszik. Igazából túl szép volt, hogy igaz legyen. Nem is volt az. Az asszonnyal beköltözéskor találkoztam először, és akkor derült ki, hogy 3 hét múlva lebabázik... Nem hiszem el, hogy ekkorát hibáztam! Pályafutásom során már másodszor fordul elő, hogy terhes nő mellé költözöm be - és az csak sovány vigasz, hogy itt legalább nincs macska-húgyszag...

2013. február 5., kedd

2012 nyár - szemelvények

5. rész: Időutazás - Ukrajna

Európa mértani közepe


Fehér- és Fekete-Tisza összefolyása


A Tisza


Az ukrán SUV: GAZ-66


ukrán kebab-shop


Vereckei-hágó


Sajnálom, hogy akkor frissiben nem írtam erről semmit, mert a téma ott hevert előttem. (Elég gyakran le is feküdtem mellé ilyen-olyan okból kifolyólag: vírus, láz, hasmenés, szilánkokra szétrázódott gerincoszlop - ilyenek.)

Így utólag többnyire csak a szépre emlékezem...

2013. február 3., vasárnap

Lakásbörze

Ma nyakamba vettem Kelet-Londont, hogy egér-mentes otthont találjak. Megnéztem néhány kiadó szobát a tágabb környéken, és újabb csodákat láttam...

Két fő tanulsága volt a mai napnak:
  1. nem lehet túlbecsülni az igénytelenség mértékét, ami az itteni lakásokat jellemzi
  2. a közhelyet, miszerint a londoni tömegközlekedés igen magas szintű, erős fenntartásokkal kell kezelni
Először is: egymáshoz viszonylag közel levő külvárosi helyszíneket csak a botrányosan szar buszjáratok kötik össze. A helyzetet súlyosbítja az, hogy számomra érthetetlen okból szombat délután a külvárosban akkora a forgalom, mint a Nagykörúton péntek délután. Ha még nem említettem volna, minden görény busznak kb. 100 méterenként van megállója. A forgalom, a lámpák, és a megállók következtében a busz gyakorlatilag olyan tempót diktál, hogy mellette kondenzcsíkot húzva suhannak el tucatszám a járókeretes kisnyugdíjasok.

Ennek megfelelően a 40 perces járóföldre levő külső-Barkingba busszal kiértem kb. 45 perc alatt. Még 5 perc sétára volt az első lakás, amiről ott derült ki, hogy egy indián csávó hirdeti (nem volt elég erős az akcentusa ahhoz, hogy levegyem a telefonon keresztül...) A küszöböt átlépve homlokon is baszott a curry-szag, ami ezek szerint a két másik flattie-t (egy angol, és egy olasz) nem zavarta. Gyorsan tettem egy protokoll-kört a lakásban, aztán tipliztem is.

A visszaút lassabbik felén már fel sem szálltam a buszra. Így sikerült belebotlanom egy fodrász-ingatlanirodába. A kíváncsiság kedvéért bementem, és a fószer ott helyben 10 perc alatt előkerített nekem egy landlordot, aki megmutatott egy lakást. Ebben kellemes friss festés szaga uralkodott, és még a két(!) fürdőszoba is tiszta volt, de egyébként meg az összes helyiség úgy nézett ki, mintha mindegyikbe bekúrtak volna egy-egy kézigránátot. Volt egy szoba, amelyikben ránézésre valami spirituális öngyilkos-szekta oltára volt felállítva. (That's just a storage, my friend. Nobody lives there.) Állítólag a házban pillanatnyilag csak egy ozzi párocska lakik, amit egyébként el is hittem azok alapján, ahogy a konyha kinézett...

Az ingatlanos adott egy másik címet is, ami állítólag még jobb, mint ez(!), de olcsóbb is, mert egy másik környéken van... Elmentem oda is. Egy feka srác fogadott; a lakás szerintem akkor lehetett utoljára kiszellőztetve, amikor a Vaslédi rendeletben előírta. Azóta viszont tolták a naftalint, mintha muszály lenne. Gyorsan kirohantam innen is. Már sötét volt; megkerestem az ellenkező irányba a buszmegállót.

Amcsi filmekből mindenki megtanulta már, hogy mi történik, ha a szőke, ijedt szemű, magas sarkúban botorkáló, de egyébként hibátlan sminkkel rendelkező hősnő hogy-hogy nem egy gyéren kivilágított, elhagyatott gyártelepre keveredik. (Nyilván megerőszakolják.) Na ehhez képest ez a környék úgy nézett ki, hogy itt még a férfiakat is seggbe basznák, a nyugdíjasokat feldarabolnák, a gyerekeket pedig vászonzsákba gyűjtenék, hogy eladják Zairébe egy gyémánt-bányába.

Ezeken gondolkodtam, amíg vártam a buszra, aminek 10 percenként kellene járnia. Volt rá időm, mert kb. fél órát toporogtam a csontig hatoló hideg szélben. (Azt, hogy análisan szűz maradtam, valószínűleg annak köszönhetem, hogy erre az időjárásra már a buzi kéjencek is a farkukat behúzva menekültek az otthon édes melegébe...) Az ellenkező irányba addig öt busz ment el. Már éppen kezdtem azon filózni, hogy a szerencsétlen buszvezetőkkel vajon mit csinálhatnak a végállomáson, amikor megérkezett egymás mögött 10-15 méterre lemaradva három darab 474-es. Nekem természetesen 473-as kellett volna, de arra még néhány percet várnom kellett. (Igaz, hogy akkor jött kettő is...)

Holnap ezeknél még jobb lakásokat fogok megnézni.

2013. február 2., szombat

Angol valóság

Nemrég néztem meg a "Tyrannosaur" című filmet (2011-es, úgyhogy letorrentezhető...). Aki egy kis kóstolót szeretne a hangulatból, ami itt engem körülleng, az ne hagyja ki! :)

Takeaway Country - névtelen Fish & Chips

3. rész: Fish & Chips - The Great British Dish


A múltkor elhatároztam, hogy a hetedhét határon túl is híres kaszinó-tojásom mellől megmaradt tartár-mártáshoz veszek egy kis fisencsipszet. Annak ellenére, hogy Aucklandben sikerült velem megutáltatni ezt az angol konyha Csimborasszójának számító étel-költeményt, azért még pislákol bennem a remény őrlángja, miszerint majd egyszer sikerül olyat vennem, aminek 100 grammja nem 95 gramm olajos trutymót, és a bele bugyolált 5 gramm mirelit halat tartalmazza. (A bennem lakozó éhes disznó még mindig a wellingtoni Cuba Street végén levő fisencsipsz-shop sült halával álmodik...)

A diszkréten visszahúzódó Union Jack-ekkel operáló, hazafias húrokat pengető egység egy tipikus szutykos, olajtól ragadó proli kis angol fisencsipsz-büfé. Én nem ítélek a külsőségek alapján, mert például ennek a shopnak az igen komoly forgalma is okot adhatna arra, hogy az ember friss fogásból készült kövér halfilét vízionáljon a "batter" alatt. Az álom a csalódás homályába tűnik tova, amikor megkóstolod az itt készült fishcake-et. Tudom, hogy ilyesmit egyébként jó érzésű ember nem fogyaszt, de én Zélandon nem egy helyen ettem, és szemlesütve bár, de azt kell mondjam, hogy ízlett... Ehhez mondjuk nélkülözhetetlen a halnak, mint hozzávalónak a jelenléte. Ezen a ponton azonban a "Fish & Chips - The Great British Dish" sajnos eltér a klasszikus recepttől, és azt krumplipürével, kukoricaliszttel, és némi állományjavítóval próbálja meg kiváltani. A Földkerekség legszarabb fishenchipses helyének járó megtisztelő címet tulajdonképpen ezzel nyerte el tőlem, mert arról igazán nem tehet, hogy valami ínyencségre számítva kértem mellé egy adag "fresh roe"-t is (ki volt írva az ablakba, ezért gondoltam, hogy az nem mirelit lesz). Most tegye fel a kezét, aki nem csak, hogy tudta, hogy mit jelent a "roe", de már evett is olajban sült bundás halikrát! Na ugye! A kukában végezte az egész adag a fishcake-kel együtt. Nem is emlékszem, hogy valaha sikerült volna ennyire árnyékra vetődnöm kaja-ügyben...

Ennek ellenére még kétszer visszatértem, és bár sikerült olyan halat is vennem, amiben volt (mirelit) hal, továbbá a sült csirkéjük is egészen korrektnek bizonyult, az első alkalom okozta megrázkódtatást még azóta sem tudtam kiheverni.

Értékelés: 2